2. fejezet

   Három nappal később, egy vaskos zárójelentéssel a kezemben és megannyi orvosi intelemmel és részvéttel a hátam mögött, elhagyhattam a kórházat apa karján. A város egyetlen moteljébe tartottunk, a jelenlegi lakhelyünkre.

 A szobánkba lépve felsóhajtottam. Úgy éreztem, mintha ezzel az egy lépéssel az új életembe is átsétáltam volna, és most már tényleg nem volt visszaút. Kevés csomagomat ledobva az ágyra egy szó nélkül a fürdőbe siettem. Volt ugyanis valami, ami nagyon furcsának tűnt számomra. A fürdőbe érve rögtön a tükörhöz siettem és magamat szemügyre sem véve a nyakamra pillantottam. Ugyanazt a sima, fehér kötést láttam, mint három napja mindig, de volt valami, ami aggasztott. A kötés alatt ugyanis nem éreztem semmit. Nem fájt, nem húzódott. A fájdalommentesség ellenére is óvatosan húztam le a géz darabot, de az várt, amire számítottam.

 A nagy semmit.
 A kötés alatt, ahol elvileg egy három napos mély sebnek kellett volna húzódnia, nem volt semmi. A bőröm egészséges rózsaszín színben játszott, mintha három napja nem mélyedtek volna bele tűhegyes fogak.

 - Egy újabb megválaszolatlan kérdés - mormoltam magamnak és felírtam mentálisan vezetett „Életem kérdései, amire épeszű ember nem adhat választ” listámra.

 Ekkor apa kopogott. Én gyorsan belehajítottam a kukába a kötést, majd kitártam előtte az ajtót.

 - Nem akarlak siettetni. Csak szólok, hogy egy óra múlva kezdődik a temetés. Nem foglak zavarni, csak ne késs el, ha kérhetem. Ott van az ágyadon egy fekete ruha - mondta.

 - Köszi szépen, apa. Időben ott leszek - feleltem és egy gyengére sikerült mosoly kíséretében megöleltem. Miután elváltunk, magamra hagyott, azt mondta, lent lesz, mert van még néhány elintéznivalója. Én készülődni kezdtem, de szinte alig odafigyelve. Megfésültem sötétbarna hajamat, felvettem a ruhát, majd a tükörbe vetett pillantás nélkül időben odaértem a recepcióhoz. 

 Apa pont ott állt, éppen valamit magyarázott az előtte álló recepciósnak.

 - Köszönöm - mondta, mikor megálltam tőle nem messze, majd felém fordult. - Jól vagy? Indulhatunk? - kérdezte.

 Csak kurtán bólintottam. Még mindig ott tartottam, hogy lesz még elég időm a bűntudatra és a fájdalomra, így érzelmeim továbbra is csak egyszerű mozdulatokban nyilvánultak meg.

 - Mehetünk - mondtam tétován és együtt kiléptünk a motelból. 

 Odakint ragyogó nyár eleji idő volt, mintha csak csúfot akarna űzni gyászos életemből. Apával lassú lépéssekkel indultunk el. Ki kellett szellőztetni a fejemet, úgy éreztem, összeroppanok a gondolataimtól. 

 A városi temető nem volt messze, alig pár percet kellett sétálni. Az utat teljes némaságban tettük meg. Nem volt szükség szavakra, vagy talán csak én nem akartam beszélni… Nem tudom. Mindenesetre jobb volt így, szavak nélkül. Apába karoltam és úgy léptünk be a temető fölénk magasodó kovácsoltvas kapuján. Cipőm sarka hangosan koppant minden macskakövön, amik a már jelenlévő ismerősök felé vezettek. Mindenki a gyász és az öröm furcsa keverékével köszöntött minket, hiszen örültek, hogy láthatnak, csak az apropó volt éppenséggel szomorú. Pár percig csendesen beszélgettünk, mindenki egyesével biztosított a részvétéről. 

 Gyászos csevejünket a pap mély hangja szakította félbe, ahogy felszólított mindenkit, hogy kövessük őt és fekete ruhás kíséretét a sír felé.

 - Édesapádhoz költözöl, Laycie? - kérdezte Mrs. Hill már a sírhoz menet. 

 Mrs. Hill eléggé pletykás, bosszantó vénasszony volt és nekem nem volt hozzá sok kedvem jelenleg.

 - Hová máshova mehetnék? - tártam szét a kezem, mire Mrs. Hill vigasztalónak szánt mozdulattal megsimogatta a karomat, majd egy lépéssel hátrább sorolt, hogy megossza a fejleményeket szomszédjával. Pár lépés múlva megérkeztünk anyám leendő nyughelyéhez. A sírkő előtt most még csak egy mély gödör tátongott és engem kirázott a hideg a gondolatra, hogy a sötétben mindig félő anyámnak nemsokára abban kell feküdnie. Belegondolni is rossz volt.

 Kisvártatva a pap belekezdett monoton kántálásába, amivel - ha lehet - még jobban elvette a kedvem az élettől. Díszes szavai, bonyolult fogalmazású fohászai anyám lelkéért, nem érinthették meg azt az ürességet, amit az elvesztése miatt éreztem, így nem igazán figyeltem rá.

 - Ámen! - szólt dörgő hangon végszóként a pap és az emberek valami hasonlót morajlottak utána. Majd leeresztették a koporsót és én hamarosan meghallottam a föld koppanását a fedelén, ami most már tényleg elválasztott anyámtól. Görcsösen rázott a zokogás és kiáltani akartam, hogy ne kelljen hallanom a göröngyök borzalmas hangját. 

 Szerencsére hamar vége lett és mire feleszméltem, már mindenki csendben elbúcsúzott és csak ketten álltunk apával az immáron kis halom mellett. 

 - Gyere, induljunk - mondta egyedüli szülőm csendesen. Láttam rajta, hogy nagyon kimerült, de én még maradni akartam. Nekem még volt itt dolgom. Még el kellett mondanom anyának, hogy mennyire sajnálom, hogy sosem bocsátok meg magamnak.

 - Én nem akarok, de te menj nyugodtan. Egyedül is visszatalálok, ne aggódj - feleltem továbbra is a sírra meredve. Tudtam, hogy ellenkezni akar. - Apa, menj, ha menni akarsz! Én maradok! - mondtam, ő pedig bólintott és a következő percben már csak távolodó alakját láttam. Amint megbizonyosodtam róla, hogy tényleg egyedül vagyok, feladtam. Éreztem, hogy a lábam alól eltűnik a talaj és a következő percben már csupasz kezem a hideg talajba mart. 

 Percekig vagy talán órákig ültem így, földdel a kezemben, gondolatok nélkül, a fájdalomtól megbénultan, mikor a hátam mögül megszólalt egy általam olyan jól ismert hang:

 - Azt hittem, már sosem hagynak egyedül… - Blake szavai fájdalmasan csaptak le rám. Valóságos béklyókba fogtak, amik alig engedtek megmozdulni. - Laycie, kérlek - szólított meg újra, látva, hogy továbbra is neki hátat fordítva ülök. - Hadd magyarázzam meg. - Hangjába könyörgő árnyalat vegyült. A következő percben csak ruhája anyagának halk suhogását hallottam, majd megéreztem közelségét magam mellett. 

 Az előbbi béklyóim nyomban lehullottak és felpattantam. Nem bírtam elviselni, hogy a közelemben legyen. Taszított, tartottam tőle. Ha ránéztem, csak az általa kioltott temérdek életet láttam, és most a történtek után, azt kívántam, bár égne el vagy döfnék le. Nekem mindegy, csak kerüljön ő is egy olyan sötét verembe, ahová anyámat juttatta. Mozgásomra reagálva ő is felkelt a földről. Kérlelő tekintete rögtön az enyémet kereste irgalomért, megbocsátásért.

 - Azt itt nem fogsz kapni - suttogtam és csak ajkaim apró vonalai mutatták, hogy épp mondtam valamit. De tudtam, hogy Blake hallotta. Könyörgő pillantására csak haragtól izzó szemeim feleltek. - Nem érdekel a magyarázatod - mondtam hidegen. Tisztában voltam azzal, hogy fizikailag nem vehetem fel vele a harcot, ezért a tehetetlenségem felett érzett dühömet a szavaimon át juttattam kifejezésre.

 Blake már ellenkezett volna előbbi szavaimmal, de fejemmel nemet intve közbe vágtam és hanyagul a temetőből kivezető út felé mutattam.

 - Menj innen! - Hangom rideg volt, elutasító, de Blake nem mozdult. Vártam néhány másodpercet, hátha feladja. Nem ez történt. - Hát legyen! - csattantam fel és táskámat a földről felkapva távozni készültem, még mielőtt esetleg meghatódnék és hagynám magyarázkodni. Hátat fordítottam neki, ám még az első lépésem megtétele előtt visszafordultam. 

 Még utoljára látni akartam az arcát, mintha magamba szívhatnám a vonásait, hogy sose felejtsem el. Mert így volt, bármennyire is megdöbbentőnek tűnt számomra is, egy kis részem még mindig szerelmes volt belé és őrá vágyott. 

 Egyetlen pillanatra újra éreztem magam körül ölelő karjait, csókját a számon, de a pillanat szappanbuborékként pukkant szét, ahogy eszembe jutottak a pár nappal ezelőtt történtek. Hirtelen fullasztó meleget éreztem ismét és harcolnom kellett a torkomat mardosó könnyeimmel. Küzdelmemet Blake engem vizslató pillantása törte meg.

 Tekintetünk egy röpke másodpercre összefonódott és én soha nem vágytam még ennél jobban arra, hogy valamilyen módon meg nem történtté tehessem, vagy elfelejthessem a történteket. Szemében megannyi érzelem tükröződött az idő eme aprócska részében is. Fájdalom. Szerelem. Félelem. Bűntudat. Remény. Talán azt hiszi, hogy ezek után képes vagyok megbocsájtani?

 Eddig tartott ki a pillantásunk. Azonnal megszakítottam immáron gyenge kötelékünket, mikor megláttam szemében felcsillanni a bűntudatot és a reményt. Hiábavaló volt mindkettő. Tönkretette az életemet egyetlen egyszerű mozdulattal. 

 Megborzongtam, ahogy ismét felidéztem magamban pár homályos képet.

 - Kérlek, ne menj, engedd, hogy… 

 Kérlelő szavai szaporán igyekeztek utánam, de olyan hiábavalóak voltak, mint a bűntudata és a reménye. Ráléptem a hűvös kövekre, megtéve az első lépéseket a felejtés felé és oda se Blake, se a szavai nem követhettek. 

 Tudtam, hogy többé nem fogok visszanézni. Szabad akartam lenni.

 Visszatérve a motelbe apát sehol sem találtam, de ez nem nagyon érdekelt. Egyedül akartam lenni, merengeni és végre átgondolni, hogy mihez kezdjek ezután. Belépve rögtön lehuppantam az ágyra és csendben bámultam a plafont. Hagytam, hogy agyamat elárasszák zavaros, félelmetes gondolataim és egy ideig örültem is nekik. Azt reméltem, hogy ezután minden leülepszik bennem és végre tisztán fogok látni, de nem így történt. Csak még kétségbeesettebb lettem, mivel az eszmefuttatásom csupán újabb kérdéseket hagyott maga után. Lehunytam a szemem és előre átkoztam magam azért, amit terveztem, de végül is arra jutottam, hogy kit érdekel, ha meghalok azért, amire most készülök? 

 Eggyel több vagy kevesebb, édes mindegy. Keserűen felnevettem. Hangom élesen, idegesen csengett és úgy éreztem, hogy már szinte el is felejtettem, milyen az igazi nevetés.

 Újra kinyitottam a szememet. Hirtelen iszonyatos mennyiségű adrenalint éreztem felszabadulni és ez elég bátorságot adott. Felálltam. Ruhámat pár rántással megigazgattam, majd mielőtt még meggondolhattam volna magamat, kiléptem az ajtón és sietős léptekkel haladtam végig a folyosón. Az aulába érve intettem a portásnak, mire ő furcsán nézett rám. Mintha látott volna valamit az arcomon. Megvontam a vállam és elkönyveltem magamban, hogy kezdek paranoiás lenni.

 Kilépve fázósan összehúzódtam, ahogy arcomba csapott a már igencsak lehűlt kora esti levegő. Körülöttem mindent halvány ragyogásba borítottak a lemenő Nap szikrái. Egy pillanatra megtorpantam és úgy bámultam a fényébe, hogy tudtam, lehet, hogy utoljára látom. Ha most elmegyek Blake-hez a válaszaimért, amiket annyira áhítok, lehet, hogy nem élem túl. 

 Ki tudja, mit várhatok tőle ezek után?  - gondolkodtam magamban. Megrántottam a vállam. Nem volt, ami visszatartson. Tudnom kellett, hogy mi volt az ok, mi az, ami miatt azt hitte, megbocsátok neki, így tekintetemet elszakítottam a fénytől és megszaporázva lépteimet útnak indultam. 

 Blake a város legszélén lakott majdnem az erdő mellett, egy eldugott régi házban, így kissé hülyén éreztem magam, hogy magas sarkúban akarok földúton sétálgatni, de amint eszembe jutott, hogy hová tartok, már nem ez volt a legnagyobb problémám. A város biztonságos fényét árasztó lámpáit rég magam mögött hagyva már teljes sötétségben baktattam, míg végre megpillanthattam Blake házát. Az elegáns, lenyűgöző kúria körül védelmezően terült el egy hatalmas veranda, legtöbb ablaka feketén ásított, pár lentiből viszont halvány fény szűrődött ki. 

 Nagyot nyelve közelebb sétáltam és elhallgattatva magamban a félelmet, a bejárati ajtó elé léptem és lenyomtam a hideg réz kilincset. 

 Odabent halott csend fogadott. A villany sárgás fénybe vonta a fejem fölött húzódó galériát és az előttem elterülő nappalit. Óvatosan beljebb sétáltam, de következő másodpercben egy hatalmas csattanás megtorpanásra kényszerített. Rémülten ugrottam vissza, mikor megláttam a csattanás forrását. Blake hevert előttem. Mellkasából egy vaskos karó állt ki, ruhája vértől volt mocskos. Amint felfogtam, mit látok, mintha eltűnt volna minden józan ész belőlem. 

 Riadtan rohantam felé, majd odaérve leguggoltam és megpróbáltam kihúzni a karót, de az mintha összenőtt volna a bőrével. Meg sem tudtam mozdítani, bárhogyan próbáltam. 

 Blake szeme le-lecsukódott, szájából vékonyka vércsík indult útnak a padló felé. Bőre most valóban holtsápadt volt és tényleg úgy tűnt, hogy már csak percei vannak hátra. Ahogy ez eszembe jutott, kibuggyant szememből egy kövér könnycsepp és a földre hullva lassan összemosódott a már odakerült vérrel. 

 Tehetetlenül figyeltem és ordítani lett volna kedvem, csak épp erőm nem volt hozzá. Kétségbeesetten néztem körbe. Nem tudtam, mit keresek, de muszáj volt valamit tennem. Nem bírtam egy helyben üldögélni, és várni Blake halálára, de amint megmozdultam, egy sötét árny suhant el a szemem előtt. Nem tudtam kivenni az arcát, talán egy férfi lehetett. Mindenesetre amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, csupán egy mély, kísérteties kacajt hagyva maga után. 

 Azonban Blake lehunyt szemhéja azonnal felpattant a hang hatására és rémülten nézett rám.

 - Menj innen - suttogta, de hangja hörgés volt - Menj már - noszogatott és durván eltolta a kezemet, mire úgy néztem rá, mintha hirtelen megvilágosodtam volna és igyekeztem az ajtó felé. 

 Ahogy kiléptem az ajtón, rohanni kezdtem és reméltem, hogy ha kitartóan futok, akkor a múltamat is magam mögött hagyhatom. Nem akartam tudni, mi történt odabent, és miért történt az, ami. Nem érdekelt és nem volt szükségem újabb kérdésekre. 

 Mikor már a tüdőm égett és csillagokat láttam a levegő hiányától, csak akkor álltam meg. Kifulladva támaszkodtam a térdeimre, majd ahogy megint rendesen levegőhöz jutottam, tovább szaladtam és már csak a motel utcájában álltam meg. Szerencsémre nem járt senki ilyentájt itt rajtam kívül. Igencsak furcsa látványt nyújthattam. 

 A motelhez vezető utolsó lépéseket már lassan tettem meg, hogy kissé megnyugodjak, de mikor elértem az ajtót, még nem éreztem késznek magam arra, hogy emberek közé menjek, vagy akár beszéljek apával, így inkább leültem a padkára és némán meredtem a csillagokra. 

 Abban a percben rájöttem, hogy nem vagyok ugyanaz az ember többé. Nem voltam már a régi Laycinda Rollson, de nem is akartam az lenni. Amint ez megfogalmazódott bennem, rájöttem, ki szeretnék lenni: egy egyszerű ember, aki nem ismer sötét lényeket. Ahogy eldöntöttem, el is hittem, hogy sikerülni fog és a természetfeletti világ sötét köde egyszeriben eloszlott. Tisztán láttam, hogy ki vagyok és merre tartok. Lehet, hogy egyszer meghalok, de azt nyugalomban fogom tenni. Felrémlett bennem a kép idős önmagamról és bár jelenleg semmi vidámságot nem éreztem magamban, mégis elmosolyodtam. Nem a felidézett kép miatt, hanem azért, mert már biztonságban voltam. 

 Blake halott. Minden fájdalom, amit akkor éreztem, mikor láttam őt haldokolni, a felejtés martaléka lett. Már semmi kapcsolatom nem volt azzal a sötét világgal. Belépve a motelbe minden világosabbnak, tisztábbnak és kedvesebbnek tűnt. A sötét köd tényleg eloszlott.

Tovább a következő fejezethez »