13. fejezet


 Mikor beértünk az üresnek mondható terembe, a fiú gondosan bezárta maga mögött az ajtót, hogy még véletlenül se zavarjon meg senki minket. Bevallom, valamennyire aggasztott a gondolat, hogy kettesben leszek vele ki tudja meddig, de felülkerekedett rajtam a kíváncsiság. 
 Tudni szerettem volna az éjfekete szemű verzióját is a történtekről. Mivel még csak az egyik barát oldaláról hallottam, nem tudtam megítélni, hogy az elhangzottakból mennyi volt igaz. Bármennyire is bízom a bátyámban, úgy gondolom, hogy a kedvemért képes lenne elferdíteni a dolgokat, hogy ne okozzon nekem csalódást, keserűséget. Így nem árthat, ha Avant is kifaggatom. Ő maga ment bele, hogy elmondja a történteket. Én pedig nem akarom lebeszélni, pont kapóra is jött nekem, hogy ennyire együttműködő lett a srác.
 Egy köhintésre lettem figyelmes hirtelen, és egyből felkaptam a fejem. Avan az egyik padnak dőlt és karba tett kézzel figyelt engem. Elmosolyodtam.
 - Máris feladtad, Laycie? Akarod hallani vagy sem?
 Kérdése visszazökkentett a valóságba, s azonnal bólintottam egyet. Ő is bólintott.
 - Akkor helyezd magad kényelembe, mert biztosan eltart egy ideig, míg a végére érek. - Úgy tettem, ahogy kérte. Miután elhelyezkedtem az előtte lévő pad tetején, várakozó pillantással illettem, mire lassan belekezdett a mesélésbe. - Minden akkor kezdődött, mikor megismertem Vyolette-tet. A bátyád is biztosan elmondta, ki volt ő és milyen hatással volt mindkettőnkre, így azt nem ismételném el. - Bólintottam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék a valós feltételezésére. - Arra talán rájöttél, hogy ő szerepelt a szobámban látott képen - vonta fel a szemöldökét kérdőn, mire újból bólintottam. 
 - Igen, volt egy olyan érzésem, hogy Vyolette lehetett azon a képen…
 - Akkor azt is gondolhatod, hogy elég közel álltunk egymáshoz. Három és fél évig voltunk együtt, mikor Vyolette balesetet szenvedett és mély kómába került. Nem lehetett megmondani, mikor fog felébredni. - Hangjából kihallatszott a mérhetetlen fájdalom, amit akkor átélt, de próbált erősnek látszani, így megvonta a vállát. - Aggódtam érte, elhiheted. Még Jamie-nek is elmondtam a történteket, aki szerette volna látni.
 - De te nem akartad, hogy meglátogassa? - próbáltam találgatni, mire megrázta a fejét.
 - Nem egészen így történt - folytatta elmélázva, én pedig magamban mérlegeltem az eddig hallottakat. Végül pár perces hallgatás után újból megszólalt. - Minden nap bementem a kórházba, hátha Vyolette felébred, de az egyik délután megdöbbentő dolgot láttam. Vegyes érzelmeim voltak azzal kapcsolatban, ami a szemem elé tárult, és nem tudtam, hogy kellene reagálnom minderre.
 Mivel Avan konkrétan nem mondta el, mit látott, így csak találgatni tudtam. Egy valamiben azonban biztos voltam: Jamie-nek is köze volt a dologhoz… Avan döbbenetéhez. Ennyit még ki tudtam olvasni az előttem álló tekintetéből, viszont több információt nem osztott meg ezzel kapcsolatban, így kérdések nélkül maradtam.
 Már éppen rákérdeztem volna, mit hallgat el előlem, de ekkor leintett és ismét belekezdett a mesélésbe.
 - Tudod, Laycie, borzalmas volt látni a szerelmemet, aki végre felébredt a kómából, hogy egyáltalán nem emlékszik rám és valaki másra mosolyog szeretetteljesen… helyettem - tette hozzá a végét. Mondani akartam valamit, de nem hagyott időt, hogy én is megszólaljak. - Inkább ne mondj semmit… Nem akarom hallani a sajnálatodat, sem mást. Az egyetlen, aki fontos volt számomra, elfelejtett… A legrosszabb az volt a történtekben, hogy mivel nem akarta senki felzaklatni Vyolette-tet, ezért elhallgatták az igazságot, és Jamie is elkezdett hazudozni.
 Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Avannak bizonyára maga volt a pokol, amikor a szerelme nem ismerte fel őt, és a bátyámat hitte a kedvesének és egyben - a fiú képén látható jegygyűrűből ítélve - a jegyesének.
 Nem akartam felzaklatni a fiú múltbéli sebeit, de még mindig nem tudtam, mi történt Avan és Jamie között. Hogy szakadt meg egyik pillanatról a másikra az éveken át tartó barátságuk.
 Ha jobban belegondolok, akkor egyszerű a válasz: Avan nem akarta látni a bátyámat, aki eljátszotta a lány szerelmét és közben nem gondolt arra, mit érezhet az éjsötét szemű fiú, mikor látja őket együtt. Hiszen nem Jamie-t szerette a lány, de… az emlékezetkiesése lévén megfeledkezett minden együtt töltött emlékről…
 A gondolatmenetemet végül egy fáradt sóhaj szakította meg, ami az előttem álló fiútól származott. A tekintete komor volt, hűvös és távolságtartó.
 - Végül visszatért Vyolette emlékezete? - Eredetileg nem ezt akartam kérdezni, de inkább nem bolygattam tovább a történteket.
 - Igen - mondta - Hónapokkal a kómából való felébredése után. De akkor már késő volt…
 - Nem bocsájtottál meg neki, igaz? - néztem rá.
 - A mai napig sem - rázta meg a fejét - Azóta sem tudtam feldolgozni, hogy az állítólagos tiszta és igaz érzéseit irántam egy szempillantás alatt elfelejtette… Mintha semmit sem jelentettem volna Vyolette-nek - mondta.
 Avan arcán láttam, hogy lezártnak tekintette a témát, de én úgy éreztem, hogy muszáj kifejeznem a fiúnak, hogy rám számíthat és teljesen megértem őt. Óvatosan megfogtam a kezét és kihasználva a pillanatnyi döbbenetét, átöleltem a derekát. Váratlanul érhette a cselekedetem, mert egyik pillanatról a másikra lett komoly az arckifejezése és értetlenkedve figyelt engem, végül visszaölelt.
 Nem gondoltam bele abba, mit csinálok, fejemet egyszerűen a fiú mellkasába fúrtam, közben próbáltam némán feldolgozni a hallottakat. Sosem hittem volna, hogy ilyen történt a két fiúval. Egyrészt sajnáltam Avant, amiért a szerelme elfelejtette őt, ugyanakkor mérhetetlenül haragudtam Jamie-re, amiért a lányt előrébb helyezte a fiúval évekig tartó barátságánál. Ha egyenesen megmondta volna Vyolette-nek, hogy kizárólag barátok, akkor talán nem így alakult volna… De már mindegy…
 Ahogy álltunk egymással szemben és Avan mellkasán nyugtattam a fejemet, megfordult a fejemben, hogy nem igazán kellene ennyire bizalmas pozícióban lennem a szomszédommal, hiszen valaki bármelyik pillanatban ránk nyithat… elég kellemetlen lenne magyarázkodni a félreérthető helyzet miatt, ráadásul nem kicsit jönnék zavarba.
 A gondolat - és a fiú közelségének - hatására halvány pír szökött az arcomra, amit igyekeztem Avan előtt elrejteni. Elhúzódtam tőle, és kikerülve az éjfekete szeműt elindultam a terem ajtaja felé, azonban egy erős kéz a csuklómra fonódva megakadályozott ebben. 
 Értetlenkedve fordultam vissza Avan felé, aki féloldalas mosolyra húzta a száját és hálás tekintettel nézett a szemembe. 
 Éreztem, hogy a mosolyfélesége miatt még inkább felforrósodik az arcom, ezért leszegtem a fejem, közben próbáltam mélyeket lélegezni, hogy elmúljon a fiú sármának hatása. Pillanatokig bámultam a padlót, majd miután többé-kevésbé összeszedtem magam, felnéztem, egyenesen Avan éjsötét szemeibe. A pillantásunk találkozott, ugyanabban a pillanatban fordult ő is felém, idáig a gondolataiba mélyedve állt némán. A fiú ismét megeresztett egy féloldalas mosolyt, amit próbáltam kedvesen viszonozni, de bátortalan lettem. 
 Ostoroztam magam a bizonytalanságomért, hiszen idáig Blake volt az egyetlen fiú, aki képes volt zavarba hozni… Már megint Ő…
 Egy kósza könnycsepp szántott végig az arcomon, ami nem kerülte el Avan figyelmét, megdermedt.
 Azt hiszi, miatta látszom megsebzettnek? - fordult meg a fejemben a gondolat, mire határozottan ráztam meg a fejemet. Bárcsak képes lenne Avan elfeledtetni velem Blake-et… De valamiért nem tudom teljesen közel engedni magamhoz, ráadásul száz százalékig sem lehetek őszinte a fiúval… A múltamba pedig egyáltalán nem akarom beavatni… soha, elmélkedtem magamban, közben letöröltem a könnyeimet.
 Avan továbbra is némán fürkészte arcomat, mintha onnan akarná leolvasni a magyarázatot a hirtelen hangulatváltozásomra. Elkomorodtam.
 - Kérlek, ne nézz így rám - szólaltam meg, mikor már nem bírtam nézni az aggodalmas tekintetét.
 - Hogy nézek rád? - kérdezte.
 - Ilyen árgus szemekkel. Mintha… bármelyik pillanatban összetörnék, és örökre magamba zuhannék bánatomban. - Hangom halk volt és szinte suttogtam, de többre mégsem futotta tőlem. Blake puszta gondolatára meggyötörtté vált a tekintetem, mintha az összes életenergia elszállt volna belőlem és csak a fájdalom maradt volna bennem… A szívemen ejtett múltbéli seb végleg felszakadt a volt kedvesem emlékére.
 Úgy éreztem, friss levegőre van szükségem, ezért bocsánatkérően néztem az előttem álló fiúra.
 Avan továbbra is kifürkészhetetlen pillantással illetett. Mosolyt erőltettem magamra.
 - Hidd el, átérzem az akkori helyzeted - mondtam keserűen a szomszédfiúnak, aki magyarázatra várva kérdőn felvonta a szemöldökét. Felsóhajtottam. - Az én egyetlen szerelmem is tett valami megbocsáthatatlan dolgot, amit úgy éltem meg, mintha tőrt forgatna a szívemben. Azóta nem láttam. Talán már nem is él - tettem hozzá a végét gondolatban.
 Hosszas csend telepedett ránk, amit arra használtam, hogy a gondolataimba mélyedve törjem a fejem, mi tévő legyek.
 Avanra néztem, aki oldalra döntött fejjel bámult ki a közeli ablakon. Elrévedt tekintetét látva arra tudtam gondolni, hogy ő is az előbb felidézett történéseken elmélkedik. Nem lettem volna a helyében… és Jamie-t is kérdőre fogom vonni, amint hazaértem… Elérem, hogy bocsánatot kérjen az éjfekete szeműtől, aki jól bemoshasson egyet a bátyámnak. Megérdemelné azok után, hogy felelőtlenül megjátszotta magát.
 Elgondolkodva fordítottam én is a tekintetem az ablak irányába, s a kinti tájat kezdtem el vizslatni. Az időjárás is a hangulatunkat tükrözte: hűvös szellő járt végig a fák között, falevelek táncoltak a levegőben, minden szürkének és komornak tűnt.
 - Ideje indulnunk órára - jelentette ki Avan kisvártatva, mire bólintottam.
 - Én… - szóltam utána, mikor elindult az ajtó felé. Hátranézett a válla felett, megtorpant és várakozóan figyelte arcomat. Zavarba jöttem az átható pillantásától. - Köszönöm, hogy elmondtad, mi történt valójában. Biztosan nehezedre esett kiadni magadból a történteket a két hete ismert szomszédnak.
 - Majd kitalálok valamit, amivel viszonozhatod az őszinteségemet, Laycie - kacsintott rám, aztán eltűnt a szemem elől.
 Fejcsóválva léptem ki az üres teremből, s ami először feltűnt, hogy nem látok egyetlen aurát sem. Az arcomra döbbenet ült ki, kétely, szomorúság. El sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi történhet velem: nem láttam semmit. A következő pillanatban egy ismeretlen fiú bukkant fel az egyik lépcsőfordulóban, akit még nem láttam. Bizonyára új lehetett. Ahogy közeledett, egyre inkább megcsapott az érzéketlen energia, ami belőle áradt. Déja vú érzésem támadt, mintha már éreztem volna ilyet korábban.
 Hirtelen eszembe jutott, hogy a legutóbbi osztályfőnöki órán szemet szúrt a meglehetősen érzéketlen és rosszindulatú aura. Ezek szerint végül megtaláltam az idegent… - szaladt át az agyamon a gondolat, és alaposan megnéztem az illetőt, aki egyre csak közeledett.
 Mielőtt bármit is tehettem volna, erős szúró érzés nyilallt a fejembe. Képtelen voltam az idegenre nézni, összegörnyedtem és kezeimet a fejemre szorítottam, hátha enyhül a hirtelen rám törő fájdalom, de az sehogy sem akart megszűnni. Nem tudtam, mi tévő legyek, gondolkodni sem tudtam, annyira lefoglalt az engem gyötrő kín… Még sosem éreztem ilyet korábban. Amikor percekkel később kezdett halványulni a kínzó érzés, lassan egyenesedtem fel és az immár előttem két méterre álló idegenre fordítottam a tekintetem. Tipikus szépfiúnak tűnt, fekete haja és égkék szemei voltak. Az aurájára összpontosítottam, de üveges szemekkel meredtem magam elé, mikor rájöttem, hogy nincs aurája…
 Ledermedtem a hirtelen jött sokk hatására.
 Az nem lehet! Aurája mindenkinek van… De hogy lehetséges, hogy az idegen fiúnak egyáltalán nincs aurája? Vagy képes elrejteni előlem?
 Magamban már minden lehetőséget átgondoltam, de egyedül annak volt értelme, hogy nem rendelkezik aurával. Az extra negatív és lenéző energia talán ezt akarja kompenzálni. De ki tudja, mi az igazság…
 Ismét rám tört a fejfájás, de ezúttal szédüléssel is párosult. Összeszorítottam a fogamat.
 - Minden rendben? Elég sápadtnak tűnsz - hallatszott mellőlem az idegen fiú hangja, ami rémisztően hasonlított Blake-ére. És a külseje is megegyezett a volt szerelmemével… De ezt annak tudtam be, hogy nem tudtam összpontosítani a fejfájásom miatt, így biztos képzelődtem. Az idegen hófehér fogai kivillantak biztató mosolya hatására, de egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Furcsamód vonzott a lehengerlő arroganciája, de ezúttal az eszemre hallgattam.
 - Igen, jól vagyok - morogtam, majd hátat fordítottam neki és elindultam az ellenkező irányba, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
 A megmentőm egy nem szívesen látott lány személyében érkezett, de jelen pillanatban nem bántam, hogy beszélnem kell vele. Raven közeledett felém, bizonytalan tekintettel, amivel nem kis meglepetést okozott. Ahogy egyre messzebb kerültem az idegen fiútól, enyhült a szúró fájdalom és egyedül a negatív energiát érzékeltem, ami Ravenből áradt.
 Azonban éreztem, hogy valamennyire megváltozott az aurája, már egyáltalán nem volt annyira negatív, mint előtte. Nem tudom megállapítani, azért éreztem így, mert az övénél sokkal rosszindulatúbb aurával találkoztam…

6 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Hát, hűha... Sejtettem, hogy mi lesz ebben a fejezetben, mégis sikerült meglepned. Szomorú egy történet Avané és Jamie-é, és Laycie-vel ellentétben nem vagyok benne biztos, hogy Jamie szándékosan tette ezt, és választotta a lányt a barátja helyett. :S Remélem, hamarosan sikerül rendezniük a dolgokat.
    Avan ígérete azonban eléggé sokat mondó. :D
    A vége pedig... hát mit ne mondjak, újabb csattanóval zártad le a fejezetet. Remek volt. :)
    Száz szónak is egy a vége: várom nagyon a folytatást! :)

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Mindig öröm olvasni a soraidat, és külön örülök, hogy ezúttal is pozitív véleménnyel vagy a fejezetről. Jó hallani, hogy ismét elnyerte a tetszésedet, amit írtam. :) Bevallom, én is komor voltam, mikor kitaláltam az Avan-Jamie közötti történteket..... Nem kívánnám senkinek, hogy átéljen ilyesmit. Örülök, hogy váratlanul ért néhány rész. Igyekszem titokzatosra írni a jeleneteket. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!

    Hú, megint sikerült egy fantasztikus részt alkotnod. Nagyon megsajnáltam Avan-t a történtek miatt, és értem, hogy miért haragszik Jamie-re. Viszont miért nem tudta megbocsátani a lánynak a dolgot? Tudom, hogy borzasztó lehetett neki, de nem Vyolette hibája, hogy megfeledkezett róla, hanem a baleseté. Legalábbis én ezt gondolom a dologról. :)
    Ami pedig a fejezet végét illeti... :O Arra nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy siess a folytatással. :D

    Puszi, Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      El sem hiszed, mennyi büszkeséggel tölt el, hogy olvashatom az elismerő szavaidat. Avannal kapcsolatban teljesen igazad van. :) Hát kíváncsi lennék, mit gondoltok pontosan a végéről, ezért remélem, kapok olyan visszajelzést, ami kissé bővebben kifejti az idegennel és Raven felbukkanásával kapcsolatos gondolatokat. A folytatást igyekszem egy hét múlva hozni!

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika! :)
    Nagyon tetszett ez a fejezet is nem okoztál csalódást :)
    Nagyon megsajnáltam szegény Avan-t én is haragudnék Jamiere a helyében, azonban azt nem értem a lányra miért haragszik? Azért, mert miután vissza nyerte az emlékezeteit akkor is Jamievel maradt? Vagy talán őt is hibásnak érezte? Arra is kíváncsi vagyok Laycie mikor fog megnyílni Avan előtt, vagy mikor fog egy kis morzsányit legalább elárulni a múltjáról.
    Az aura nélküli idegen fiú is felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi vagyok ki az :D
    Várom a folytatást, sok sikert hozzá
    puszi Abbey <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Abbey!

      El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy ismét itt vagy és nyomot hagysz magad után. :) Mindig öröm olvasni, hogy mit gondoltok egy-egy momentumról........
      Az idegen fiúról egyelőre nem tisztázódnak a kérdések. Érdekelne, mit gondoltok, ki lehet az a fiú... Ami pedig Avant és Laycie-t illeti, mindenre fény fog derülni! A folytatás hétvégén érkezik, türelem!!! :)

      Köszi, hogy írtál, szép napot!
      Puszi, Arika

      Törlés