2015. július 17., péntek

22. fejezet: Vetélytárs a láthatáron

"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket."
- Stephanie Meyer


 Elmerengve bámultam magam elé az elkövetkező tanórákon, közben lázasan törtem a fejem, újra és újra lejátszódtak bennem a történtek. A bátyám bizonyára neheztel rám, amiért megállítottam abban, hogy nekiessen Blake-nek, de nem volt joga megütni őt. Eléggé ki voltam borulva, ráadásul a rám törő érzések is a hatalmukba kerítettek alig fél órával ezelőtt. Blake iránt még éreztem valamit, de nem tudtam eldönteni, mennyire intenzívek és a pozitívak vagy a negatívak vannak-e többségben… Úgy tippeltem, hogy egyenlő lehet az arányuk, legalábbis reménykedtem benne, hogy így van. Nem akartam miatta még több csalódást átélni. Energiám sem volt hozzá, hogy foglalkozzam a fiúval illetve a felbukkanásával járó összes felmerülő bonyodalommal.
 Nem elég, hogy volt szerelmem egyik pillanatról a másikra forgatta fel az új életemet, ott volt Avan is, akivel nem tudtam, hányadán állok. Vannak pillanataink, de fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta vagy ő irántam. Az is lehet, hogy félreértem a helyzetet…
 Beszélnem kell vele tanítás után! - határoztam el magamban végül, hosszas töprengést követően.
 - Miss. Rollson, figyel Ön egyáltalán?
 Harsányan csendült fel az oktató hangja. Feltételezem, hogy már egy ideje próbál válaszra bírni, de nem tudta felhívni magára a figyelmemet. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem az oktató szándékát, hogy kérdezni akar tőlem valamit. Bizonyára látta rajtam, hogy teljesen máshol járok gondolatban, ezért azonnal felszólított, hogy biztosra menjen.
 Megráztam a fejem, mivel már ideje volt mondanom valamit. Bocsánatkérően néztem az oktatóra, úgy próbáltam elérni, hogy ne kapjak semmilyen büntetést a figyelmetlenségemért. Majd kisvártatva, alig fél perc elteltével megszólaltam, hátha ki tudom vágni magam valahogyan.
 - Elnézést, de rettentően hasogat a fejem - kezdtem el masszírozni a halántékomat, és hogy még meggyőzőbb legyek, grimaszoltam, mintha iszonyatos fájdalmaim lennének. Nem álltam messze a tényleges fájdalomtól. - Megismételné a kérdést, kérem? - tettem hozzá a végén, és lemondóan sóhajtottam, mintha nagyon bánnám, hogy nem figyeltem oda a mondandójára. Az oktató mintha megenyhült volna a szavaimtól, elnézően bólintott egyet.
 - Ha nem érzi jól magát, Miss. Rollson, menjen ki az udvarra levegőzni egyet - intézte felém szavait, mire azonnal megráztam a fejem.
 - Inkább innék egy pohár vizet - mondtam és a helyemről felpattanva kirohantam a mosdóba.
 Nem vártam meg, hogy az oktató utánam kiáltson, annyira siettem a célom felé. A mosdóban az volt az első dolgom, hogy megnyissam a hideg csapot és az arcomba locsoljam a hűsítő vizet. Valamennyire hatott, már kevésbé szédültem - a mentegetőzésem alatt elkezdtem valóban rosszul érezni magam. 
 Perceket töltöttem azzal, hogy bevizeztem az arcomat, hátha a hűs víz jót tesz. Valamennyire működött is, de továbbra is kába voltam.
 - Itt vagy, Lay? - hallatszott az ismerős hang, ami a szomszédoméhoz tartozott. A mosdó túloldaláról szólt, én pedig elzártam a vizet. Ez válasz volt a kérdésére, így a következő pillanatban Avan benyitott a mosdóba és megállt előttem. - Elég pocsékul nézel ki - jegyezte meg, de tudtam, hogy ezzel nem megbántani akart, csupán a tényt közölte. - Jobban érzed magad?
 A következő pillanatban közel hajolt hozzám, a lehelete csiklandozta a bőrömet, de mozdulatlanul álltam előtte. Lélegzetvisszafojtva vártam.
 Váratlan dolog történt… Puszit adott a homlokomra, majd elhúzódott és megcsóválta a fejét.
 - Hőemelkedésed van - állapította meg, majd a szemeimbe nézett. - Mindketten tudjuk, mi miatt vagy ilyen… vagyis ki miatt. Blake az oka, igazam van? - Avan ráhibázott, bár az igazat megvallva, részben az ő hibája is, hogy jelenleg ilyen állapotban vagyok. - Láttam az udvaron történteket. Haragszol Jamie-re, amiért megütötte a volt fiúdat? - tette fel a kérdést színtelen hangon, de tekintete az ellenkezőjéről árulkodott: nagyon is érdekelte, hogy mit fogok válaszolni. Bár beleláthattam volna a gondolataiba!
 - Őszinte leszek veled - kezdtem bele, mire bólintott és közben elindultunk a folyosó felé. - Hallgass ide, kérlek! Ha te lettél volna, aki megüti, akkor rád haragudnék… - Mielőtt bármit is mondhatott volna, folytattam. - Nem Blake-et védem, de rajtam kívül senkinek sincs joga bosszút állni rajta. Érted, Avan, mire gondolok?
 - Azt hiszem, igen. Jogos a felháborodásod, de te is tudod, hogy Jamie nem akart rosszat.
 - Tudom - bólintottam. - De nem tehet ilyet…
 - Látom rajta, hogy magát okolja a történtekért, hogy nem jött rá előbb, ki az új fiú és mi köze hozzád. Szeret téged, Lay, és meg akar védeni az újabb csalódástól. Ezért nem hibáztathatod őt - mondta az éjsötét hajú, majd hirtelen megállt az egyik folyosón, tett felém egy lépést és két keze közé fogta az arcomat. Zavaromban elpirultam. - Én igazán kedvellek, és nem akarom, hogy újra összetörje a szívedet - simított végig az arcomon.
 Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék az előbbi vallomásféleségére. Azt mindig gyanítottam, hogy a fiú eléggé megkedvelt, boldog volt velem, de azt nem tudhattam, hogy túllépett-e Vyolette-ten. Hiszen a jegyese volt a lány…
 Percekig szótlanul fürkésztük egymás tekintetét, a csendet választottam, mivel nem volt mit mondanom. Teljesen elbizonytalanodtam.
 Avan felsóhajtott.
 - Felejtsd el, amit mondtam, menjünk levegőzni egyet! - fogta meg a kezemet, és húzni kezdett az udvar irányába, mire megtorpantam. A válla felett hátranézett rám és a csalódott sötét szempár találkozott az enyémmel. - Miért álltál meg, Lay? Nem akarsz kimenni friss levegőt szívni? Vagy mondani akarsz valamit? 
 Bólintottam, és mély levegővétel után megszólaltam. Hangom rekedtes volt.
 - Én is kedvellek téged, tényleg - kezdtem bele a mondandómba, mire az egész testével felém fordult és várakozóan pillantott rám. - De… mióta Blake újra felbukkant, minden bonyolultabbá vált körülöttem… nem akarlak megbántani vagy tévhitekbe kergetni. Még én sem tudom, hogy pontosan mit is érzek, de egyáltalán nem akarom, hogy neked is fájjon - néztem a szemébe, amiből szomorúsággal vegyes eltökéltség tükröződött. - Miért nézel így rám?
 - Csak felnyitottad a szemem, hogy te mindig is Blake-hez fogsz tartozni, ahogy én Vyolette-hez. De Laycie, mindkettőnk követett el már hibákat. Nem akarok arra gondolni, hogy meg sem próbáltuk együtt. Szerinted? - tette fel a kérdést, mire bizonytalanul vállat vontam. - Hazakísérlek, út közben tudsz gondolkodni.
 - Nem lesz belőle baj, hogy hazamegyek? - jutott eszembe az egyetlen kérdés, ami logikusnak tűnt.
 - Úgy jöttem utánad, hogy az oktató adott igazolást, hogy hazamehess és kipihend magad - adta oda a lapot Avan, én pedig bólintottam egyet. A karját nyújtotta, amit elfogadtam, belé karoltam és a fiúval az oldalamon elindultunk az iskola kijárata felé, hogy hazafelé vehessük az irányt. Miközben egymás mellett sétáltunk, elengedtem a karját, és csendesen lépdeltem mellette, közben lázasan járt az agyam, mit feleljek a burkoltan megfogalmazott kérdésére.
 Avan szeretné, ha a barátságnál egy szinttel feljebb lépnénk, hogy megpróbáljuk, milyen együtt… Bevallom, az utóbbi két hónapban én is gondoltam erre az eshetőségre, de sosem tudtam, mit tegyek, ha valóban bekövetkezik a helyzet. Mondjak igent? Utasítsam vissza? Mit tegyek? - gondolkodtam magamban. Nem igazán tudom, mi lenne a legjobb mindkettőnk számára… Nem akarom megbántani őt! Az utolsó gondolatom az volt, hogy apával szeretném megbeszélni és tőle kérek tanácsot. Bár nem volt jelen az életem jelentős részében, de kiskoromban, mikor még velünk élt, mindig bölcs tanácsokat adott nekem.
 Nem igazán tudom, hogyan mondjam el neki a tényeket, illetve ideje lenne beavatnom őt abba is, hogy végződött a Blake-kel való kapcsolatom.
 Valamiért sosem voltam jó abban, hogy az érzelmeimről beszéljek, hogy közel engedjek magamhoz másokat. A Blake-kel történtek után pedig kevésbé bíztam az emberekben, nem voltam annyira hiszékeny és naiv, mint azelőtt. Minden erőmmel azon voltam, hogy a múlt ne ismétlődjön meg. Nem akartam átélni ugyanazt a csalódást, bánatot, fájdalmat, amit Blake okozott nekem. Ha újra is kezdeném valakivel, akkor Avan tökéletes lenne, hiszen magával ragadó, sármos, kedves és - ami a legeslegfontosabb - átlagos. 
 Teljesen elmerültem a gondolataimban, és ha a szomszédom nem állított volna meg, tovább sétáltam volna.
 - Eléggé eltöprenghettél, ha nem tűnt fel, hogy megérkeztünk - jegyezte meg Avan.
 - Valóban - adtam neki igazat. - Köszi, hogy hazakísértél, holnap megyünk együtt suliba? - fordultam a fiú felé, mire oldalra döntött fejjel bólintott. - Nem felejtettem ám el, hogy tartozom neked. Te is emlékszel rá, ugye? - kérdeztem tőle ártatlan tekintettel.
 - Hogy felejthetném el? Ne aggódj, Lay, gondolkodom, hogy mivel viszonozhatnád a segítségem.
 - Rendben. Akkor szia! - adtam egy puszit az arcára, amivel sikerült a kívánt hatást elérnem. Elképedt arc, féloldalas mosoly, ami rettentően jól állt Avannak. Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagyja megjegyzés nélkül.
 - Hát, kezdetnek ez is megteszi… - intett mosolyogva. - Pihend ki magad! Szia!
 Megvárta, amíg bemegyek az ajtón, és csakis azután indult be a lakásba. Mosollyal az arcomon zártam be magam mögött a bejárati ajtót, és életemben először megfeledkeztem minden gondomról, kizárólag Avanon járt a fejem. Nem igazán tudtam eldönteni, mi lenne a helyes döntés, illetve milyen választ kellene adnom a fiúnak, de úgy voltam vele, hogy van rá egy teljes délutánom és éjszakám, hogy kitaláljam, mit akarok.
 Fél egy körül járhatott az idő, mikor már teljesen unatkoztam, nem tudtam, mit kezdjek itthon magammal.
 Mióta Avan hazakísért, sokadjára kiolvastam a kedvenc romantikus regényemet, megnéztem egy horrorfilmet, főztem ebédet és jelenleg itt tartok… Hosszas töprengés után elhatároztam, hogy elolvasom az e-mailjeimet, internetezek egyet, hátha találok valami újdonságot, amiért megéri böngészni az internetet. Mikor felmentem twitterre, egy szembetűnő dolgot vettem észre: Avan kapcsolati állapota „bizonytalan, de reményteli” lett az eddigi „egyedülállóból”. Halk sóhaj után lecsuktam a laptopom tetejét, és elterültem az ágyamon.
 Továbbra sem tudtam megállapítani, mi tévő legyek a fiúval kapcsolatban. Nem elég, hogy érzelmeim vannak iránta, de Blake is megjelent, ami az életemet tovább bonyolította. Nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb döntés mindenki számára. Megvárom apát, míg hazajön.
 A gondolat hatására ásítottam egyet, majd a következő pillanatban lehunytam szemeimet, engedve az álom erőteljes hívásának és végül rövid idő alatt elaludtam. Mikor legközelebb felébredtem, félhomály uralkodott a szobámban, ami azt jelentette, hogy odakint kezd besötétedni, tehát lassan lemegy a Nap és felváltja a Hold.
 Rendbe szedtem magam - ami egy arcmosásból és fésülködésből állt -, aztán apa dolgozószobájába mentem, hogy tanácsot kérjek tőle. A folyosón sötétség honolt, így csak homályosan láttam a körülöttem lévő tárgyakat. Bekopogtam az iroda ajtaján, és nem sokkal később hallani lehetett apa hangját az ajtó túloldaláról. Egy pillanatig még álltam, majd mély lélegzetet véve beléptem az ajtón. A dolgozószoba antik, drága berendezésekkel volt felszerelve, hatalmas könyves szekrények, díszes íróasztal, szobrok, heverő volt található apa birodalmában.
 Az íróasztal mögött, papírhalmok társaságában ült apa, unottan, gépiesen írta alá az előkészített iratokat. Kék szemei tompán fénylettek a fáradtságtól, rövid, barna haja kissé összekócolódott.
 Mikor megpillantott, kihúzta magát és intett, hogy üljek le.
 - Mit szeretnél, drágám? Valami baj van? - tette fel a kérdést, ami először az eszébe jutott.
 Apa felhúzott szemöldökkel figyelte arcvonásaimat, közben letette a tollat, majd kissé előredőlt, hogy jobban lásson engem.
 Elgondolkodtam, közben egy pillanatra a külvilág felé fordítottam a tekintetem. A hatalmas üvegablakokon beszűrődött a Hold ezüstös fénye, ami megvilágította az egész helyiséget. Annyira lekötötte a holdfény a figyelmemet, hogy egy pillanatra megfeledkeztem az ittlétem céljáról. Nagy dilemmában vagyok és ebben véleményem szerint csak apa segíthet, legalábbis remélem, hogy lesz valami bölcs tanácsa számomra.
 Miután kellően eltöprengtem a tájat figyelve, visszafordultam apa felé, aki továbbra is várakozóan figyelt.
 - Nem tudom, mi tévő legyek - fakadt ki belőlem hirtelen, halk sóhaj hagyta el ajkaimat.
 - Arról az új diákról van szó?
 - Honnan tudsz Blake-ről? - néztem rá meghökkenve, de alig tettem fel a kérdést, már biztos is voltam a válaszban. - Jamie. - Apa megerősítésképpen bólintott egyet.
 - Tudod, kicsim, nem igazán értek annyira a fiúügyekhez - hárított apa, mire vállat vontam.
 - Az nem baj… először hallgass meg, kérlek - kezdtem bele, mire elnézővé vált a tekintete. Hallgatásából arra következtettem, hogy teljes figyelmét nekem szenteli, így belekezdtem a mondandómba. - Blake-et még tízéves koromban ismertem meg, eleinte jó barátok voltunk. Tizenhat voltam, mikor mindkettőnk elkezdett gyengéd érzelmeket táplálni a másik iránt. Rá pár hétre pedig összejöttünk. - Próbáltam nem érzelgős lenni, miközben beavattam apát a történtekbe, remélem, hogy sikerült is. Újabb lélegzetvételt követően folytattam. - Nagyon boldogok voltunk, de miután megtörtént a tragédia, minden megváltozott, Blake pedig végül összetörte a szívemet.
 Kicsit elferdítettem a történéseken, de lényegében igazat mondtam, mert édesanyám halála után ment tönkre köztünk minden.
 Láttam apa tekintetén, hogy nem érti, hogy mit akarok kihozni ebből, ezért rátértem a lényegre.
 - Van egy másik fiú… aki tetszik, és én sem vagyok közömbös számára, de nem tudom, megpróbáljam-e vele, amikor ilyen mély lelki sebem van - böktem ki végül az aggodalmamat, mire apa elgondolkodó arccal nézett rám. - Holnap reggel együtt megyünk suliba, és még óra előtt szeretnék választ adni neki, de nem tudom, mit feleljek - ráncoltam össze a homlokomat. - Egyébként a szomszédfiúról van szó.
 - Akkor idáig Avan Jhonsonról beszéltél? - kérdezett rá nyíltan, mire teljesen elképedtem.
 - Honnan tudod a nevét?
 - Elfelejtetted, hogy itt lakunk közvetlenül a szomszédjukban, vagy azt nem tudtad, hogy mikor Jamie kisfiú volt, ők legjobb barátok voltak? - tette fel a nyilvánvaló kérdést, mire a fejemre csaptam, jelezve, hogy nem értem, hogy tudott ez a lényeges információ ilyen könnyedén kimenni a fejemből. Apa elmosolyodott a reakciómat látva. - Ezek szerint Jamie téged is beavatott, s ahogy láttam, a fiúk végre valahára kibékültek. - Bólintottam, jelezve, hogy én is tudok róla. - Már egészen kisfiú kora óta ismerem Avant, rendes fiú, szerintem igazán adhatnál neki egy esélyt, drágám.
 - Köszönöm, apa. Hogy szántál rám időt, meghallgattál, és nem szidtál le, amiért nem beszéltem neked korábban Blake-ről - hajtottam le szégyenkezve a fejemet, mire egyetlen szülőm végül megszólalt.
 - Ez a szülők dolga, Laycie, ezt nem kell megköszönnöd - adott egy puszit a fejem búbjára, mire hálásan megöleltem őt.
 - Akkor visszamegyek a szobámba pihenni, még egyszer köszönöm, hogy segítettél dönteni.
 - Nekem még dolgom van, de te pihenj nyugodtan. Aludj jól, drágám! - köszönt el szeretetteljesen, és ismét beletemetkezett az előtte heverő hatalmas papírhalomba.

 Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy elújságoljam Sabrinának az egyelőre még titkos hírt: a szomszédfiúval úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt. Sabrina a hírre majdnem elejtette a kezében lévő edényt, de még időben kapcsoltam, és megakadályoztam a műveletben. Boldog mosollyal az arcán ölelt meg, gratulált nekünk, én pedig meg voltam hatódva ettől. Végre tényleg beilleszkedtem az új családomba. Megköszöntem a jókívánságokat, majd egy mély lélegzetet véve kiléptem a bejárati ajtón.
 A következő pillanatban megláttam Avant, aki a korlátnak támaszkodva várt rám. Elmosolyodtam a fiú idegességét látva, ami nem igazán vall rá, de őt is meg lehetett érteni, hiszen a válaszomra vár. De még nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elárulom, hogy döntöttem, hanem majd az első óra előtt avatom be a döntésembe. Már előre várom, milyen arcot fog vágni. Odasiettem hozzá, megöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Avan tekintetén látni lehetett az értetlenséget, de valószínűleg rájött, hogy nem fogom egyelőre elárulni a döntésemet, ezért beletörődött arckifejezéssel indultunk meg a suliba.
 Út közben végig beszélgettünk, semleges témák jöttek elő, hogy még véletlenül se szóljam el magam idő előtt.
 - Tudom, hogy direkt húzod az időt, Laycie, de még nem jöttem rá, hogy miért - jelentette ki.
 - Ismered a mondást: Aki kíváncsi, hamar megöregszik! Légy türelmes, kedves Ave! - Avan elmosolyodott a beceneve hallatán, de tudta, hogy többet nem fogom így hívni, mert nekem sokkal jobban tetszett az Avan.
 Úgy döntöttem, hogy ideje belehúzni, ezért megfogtam a kezét és elkezdtem magam után húzni őt az iskola felé. Nem telt bele öt percbe, mire elértük a keresett épületet. Körülnéztem. Alig volt pár diák az iskola bejárata előtt, többek között Jamie, Raven és Faye, a távolban pedig megláttam Blake jellegzetesen új, fekete hajkoronáját.
 Megálltam az iskola előtt és Avanhoz közel hajolva végre kiböktem, hogy döntöttem:
 - Mától a barátnőd vagyok, de próbáljunk lassan haladni, ha nem bánod - jelentettem ki igen halkan, hogy a fiún kívül más ne hallja. A szomszédom - vagyis mostantól a fiúm - reakciója nem maradt el. Először döbbenet ült arcára, majd miután rájött, mit mondtam, boldog mosolyra húzta ajkait és a következő pillanatban már fel is kapott és megpörgetett a levegőben.
 - Annyira örülök, hogy így döntöttél, Lay - mosolyodott el újból, miután végre letett a magasból. Kezdtem szédülni a pörgéstől.
 - Menjünk oda a többiekhez, avassuk be őket! - Avan bólintott és kézen fogva sétáltunk a barátaink felé. Közben félénken hátrafordultam, mivel éreztem a hátamon Blake tekintetét. Nem tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy villámló szemekkel figyeli a párosunkat. Még biztosan lesznek bonyodalmak miatta, de egyelőre úgy döntöttem, élveztem a pillanatnyi boldogságot.

5 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hú, hát én nem is tudom, mit írjak. Rettentően örülök, hogy Laycie és Avan összejöttek, drukkolok nekik. :)
    Kíváncsi vagyok, hogy Blake milyen bonyodalmakat fog okozni a későbbiekben, remélem azért egy ideig együtt maradnak.
    Várom a folytatást!

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Mindig öröm olvasni a soraidat, az meg kifejezetten tetszik, hogy örülsz Laycie jelenlegi álláspontjának. Egy ideig együtt lesznek, ezt elárulom. :) A következő fejezetet Blake szemszögéből tervezem, így egyelőre nem tudod meg, hogy mutat Laycie és Avan együtt, de türelem! Annak is eljön az ideje.

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!
    Nagyon tetszik a történeted. Érdekes, izgalmas, fordulatos és egyszerűen fantasztikus. Remélem egyszer majd kiadatod és akkor majd megvehetem az egyik példányát.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves olvasó!

      Mindig öröm szembesülni azzal, ha valakinek elnyeri tetszését a történet, örülök, hogy ennyire megfogott téged, amit írok. A Jeges Érintést nem tervezem kiadatni, de ettől függetlenül hihetetlenül boldoggá tettek a szavaid. Remélem, a továbbiakban is jelen leszel a történet előrehaladtával és megtudhatom a véleményedet!

      Puszi, Arika

      Törlés
    2. Kedves Arika!
      Várom a folytatásokat és ha lesz időm, akkor véleményt is írok. A történeted szuper.

      Törlés